Lengyelországban jártunk

Május 22-én a kora reggeli órákban útnak indultunk Lengyelországba, 28 hunfalvys diákkal.  A magániskola, mely általános iskolából és gimnáziumból áll a Visztula parti Tarnobrzeg (ejtsd: Tarnobzseg) városában található Sandomierztól (ejtsd: szandomiejzs, magyarul Szandomir 15, Krakkótól pedig 200 km-re. A délutáni órákban érkeztünk meg, ahol miután elfogyasztottuk a meleg céklalevest tortellinivel, a lengyel diákok kedves, francia sanzon összeállítását hallgattuk meg. A magyar diákok közben a lengyelekkel együtt énekelték az ismertebb dallamokat.

Ezután   elfoglaltuk szállásainkat. A lengyel családok meleg szívvel fogadták mind a diákokat, mind pedig a tanárokat. Sok diák szállása, így a magyar tanároké is a festői szépségű Sandomierz városában volt, mely Tarnobrzegtől jó félórás autóútra fekszik, de mivel minden családnak van autója, így az iskola és a városka közötti út megtétele sosem jelentett gondot. Sandomierz városa hét dombon fekszik, innen a Kis Róma becenév. A település az ország egyik legrégibb városa, a középkorban részfejedelmi székhely volt, Óvárosa ma is jelentős idegenforgalmi látnivaló.

Másnap az iskolában, melyet Saint-Exupéry A kis herceg regénye után neveztek el, tanórákon vettünk részt. A tanárok kedvesen fogadtak minket,  még skót táncházat is szerveztek nekünk az egyik  órán. 

Miután megnéztük Sandomierz városát, egy étterembe mentünk pizzázni és táncolni. A következő nap strandolni mentünk Tarnobrzeg népszerű tavához, melyet finom homok vett körbe.

A vacsorára egy sportcentrum parkjában került sor, ahol bowlingozás és foci nézés közepette lengyel kolbászt és csirkét sütöttünk faszénnel fűtött grillen. Vasárnap Krakkóba indultunk buszunkkal. Krakkó csodálatos városa után Zakopanébe mentünk tovább, ahol a Lengyel Magas-Tátra egy festői szépségű panziójában szálltunk meg.

A finom meleg és bőséges vacsora után este elmentünk a Krupowkira, ami Zakopane sétáló és bevásárlóutcája. Bár Zakopane Lengyelország téli központja, s egyben síparadicsom, a tavaszi turisták (mi) is sok gyönyörködnivalót találtunk itt. Reggel a finom reggeli után, mely nem nélkülözhette a kontinentális reggeli mellett a már jól megszokott kapros, joghurtos répa-káposzta salátát, kirándulni indultunk Morskie Okohoz (magyarul Halastó). Lovaskocsival tettünk meg közel 9 kilométert felfelé, miközben megcsodáltuk a Miczkiewicz vízesést.

Fent lélegzetelállító látványban volt részünk, amikor megláttuk a tavat és a mögötte pompázó Tengerszem-csúcsot. A délutánt már nem ilyen fennkölt hangulatban töltöttünk, hiszen Auschwitz volt aznapra az úti célunk. Adorno, a híres filozófus mondta, hogy Auschwitz után már nem lehet verset írni és mi ezt ott nagyon megértettük. Lehajtott fejjel és sokan könnyes szemmel jártuk körbe az egyes tábort, majd Birkenaut, ahol nagyszerű idegenvezetőnk angol nyelven a saját sorsát is beleszőve mesélt az itt átélt borzalmakról. Krysztina 39 éve mesél az idelátogatóknak arról, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie.

 Az utolsó napot az iskola vadonatúj tornacsarnokában töltöttük, ahol lengyel-magyar barátságos kosár, röplabda és foci mérkőzést vívtak egymással a diákok. Bár a lengyelek nyerték az összes küzdelmet, megfogadtuk, hogy jövőre mi is bizonyítunk majd.

A csodálatos hetet szeretnénk megköszönni Anita Wozniak igazgató asszonynak, Iza, Wojtek, Gosja  és Ella tanároknak és az összes kedves lengyel diáknak, akik barátsággal és nagy szeretettel fogadtak minket.

Szántó Andrea tanárnő

Lengyel cserediák program:

Kirándulás Dél-Lengyelországban

Iskolánk idén is rengeteg lehetőséget biztosított az utazni vágyó hunfalvysok számára. Többek között Erdélybe, Franciaországba és Lengyelországba juthattunk ki diákcserén keresztül. Én a legutóbbin vettem részt, melynek kivitelezését Géczy Judit és Szántó Andrea tanárnőnek köszönhetjük.

Buszunk május 22-én, csütörtökön reggel 7-kor indult a Batthyány térről. A korai időpont ellenére mindenki vidáman és izgatottan nézett a tizenegy órás út elé. Voltak, akik hangosan tárgyalták, kinek, mennyi útravalót csomagolt a nagymamája, (ételben ezért természetesen nem szenvedtünk hiányt), mások zenét hallgatva próbáltak pihenni, vagy élvezni a kilátást. Az út során igen változatos tájakat láthattunk, kezdve a Tátra lélegzetelállító hegycsúcsaitól, a hangulatos lengyel szántóföldeken át, a komor, egyhangú, szürke autópályáig. Sokan észre sem vették, mikor léptük át a lengyel határt, ahonnan még legalább hat óra utazás várt ránk. Délután hat óra körül megérkeztünk a számomra Veszprém hangulatát idéző kisvárosba, Tarnobrzegbe. Fogadóink már vártak bennünket. Leszállás után pár percig megilletődötten álltunk a busz előtt, és néztük a lengyel diákokat, akik közül végül egy bátor lány odajött hozzánk, melynek köszönhetően mindenki gyorsan megkereste a párját. Az én cserediákom nem találtam meg, mint utóbb kiderült, késett egy kicsit. A lengyelek meleg vacsorával vártak minket: lengyel céklalevessel, a barszcz-csal. Eleinte nagyon idegennek tűnt, de miután megkóstoltuk, kiderült, hogy nem is olyan rossz. Az iskolát Antoine de Saint-Exupéry Kis Hercege (lengyelül: Małego Księcia) után nevezték el, ez meg is látszott a falakra kifüggesztett rajzokról, melynek mindegyike egy-egy jelenetet ábrázolt a regényből. A lengyelek még egy kis zenés műsorral is készültek, franciául énekeltek. Hét óra körül mindenki elindult haza a maga cserediákjával. Voltak, akik a környéken éltek, viszont az én cserediákom, Katarzyna Rozek a szomszédos Sandomierzben lakott, amely nagyjából háromnegyed órás autó utat jelentett az apukája jóvoltából. Utazás közben angolul próbáltunk beszélgetni, de, mivel egyikünk sem volt olyan jó a nyelvtudása, elég viccesre sikeredett köztünk a kommunikáció. Miután lepakoltam náluk és berendezkedtem az új szobámba, Katarzyna megmutatta a környéket. Sandomierz óvárosában (mely ismét egy magyar települést, Szentendrét juttatta eszembe) találkoztam az anyukájával, aki idegenvezetőként dolgozott ott. Onnan kilenc óra körül indultunk haza, hiszen másnap korán kellett kelnünk. Katarzyna anyukája nagyon finom gombával töltött pierogit készített vacsorára. Ez a szintén lengyel étel leginkább egy félbehajtott kis méretű palacsintára hasonlít. Vacsora után átadtam a magammal hozott ajándékokat, (egy képeskönyvet Budapestről, egy magyar szakácskönyvet, csokit és kekszet, illetve bort), majd mindenki nyugovóra tért.

Másnap reggel ötkor madárcsicsergésre ébredtem, illetve a Rozek család yorkshire terrierjének, Franeknek a kaparására az ajtómon. Egy gyors reggeli után, (amely most is gyönyörűen volt tálalva az anyuka jóvoltából) elindultunk az iskolába. Az aznapi program az intézmény bemutatása, illetve két szabadon választott óra megtekintése volt. Én egy kémia, illetve egy angol órát néztem meg. Az ottani tanítás annyiban különbözött a mienktől, hogy kísérleteket csináltak, és a tanóra lengyel nyelven volt megtartva. (Érdekességképpen: elvileg a lengyel osztályozás nem ötös, hanem hatos skálán mozog, tehát náluk a 6-os a legjobb jegy.) Angol órán már könnyebb dolgunk volt, (hiszen a lengyel nyelv negyvenöt perces hallgatása után felüdülés volt egy érthető nyelv használata) magunkról kellett beszélnünk, és  a végén táncolni tanultunk. Órák után a menzán ebédeltünk, (karfiollevest és sült halat), majd tettünk egy kisebb sétát Tarnobrzegben. Megnéztünk egy templomot, majd a lengyel diákokkal közösen étterembe mentünk. Katarzyna megkérdezte, mit kérek inni. Én lelkiismeretesen először teát, majd, miután kiderült, hogy nincs, szőlőlevet kértem, végül kaptam egy félliteres grapefruit ízű sört, melyet végül odaadtam a velem szemben ülőnek. Négy órakor hazautaztunk Sandomierzbe, ahol együtt ebédeltem a Katarzynáékkal. A Rozek család igen egészségesen étkezik, tapasztalataim szerint, mert az aznapi menü főtt brokkoli, karfiol, és (megint) sült hal volt. Délután picit lazítottam, majd fél hatkor elindultunk az óvárosba, ahol egy kis nézelődés után a Cizemka nevű étterembe mentünk vacsorázni. (A cizemka egy hegyes orrú cipő. A legenda szerint, mikor azt az épületet építették, a tulajdonos talált egy ilyen lábbelit a pincében, ezért hívják a mai napig Cizemkának.) A hangulatos, borospincét idéző helyen óriási, frissen sült pizzákat szolgáltak fel. Evés után volt, aki még maradt, én azonban hazamentem.

Szombat reggel nyolc órakor kelhettem, hiszen az aznapi program egy lengyel tóparti strandolással kezdődött, amihez meg is volt a kellő meleg és napsütés. Reggelire kakaót kértem hideg tejjel, azonban müzlit kaptam (hideg tejben), és forró kakaót. Katarzyna anyukája nagyon kedves volt, de angolul szinte egyáltalán nem beszélt. Eljutottam arra a pontra, ahol már mozdulatokból is megértettem, miről beszélhetnek lengyelül... Miután megérkeztünk a strandra, (ahol igen kevés árnyék volt, melyet sokan később megszenvedtek), a legtöbb diák megpróbálkozott a fürdéssel, azonban amilyen kék volt a víz, olyan hideg is... Én három lengyel fiúval a homokvár építésénél maradtam a biztonságos parton, akik később elhívtak kajakozni is, bár ők sem igazán beszéltek angolul. Strand után ebédeltünk Katarzynáéknál, a menü ismét nagyon egészséges ételekből állt: főtt zöldségből, csirkehúsból, joghurtos salátából, és kukoricás rizsből. Kis pihenő után elindultunk a nap következő állomására, a lengyelek által szervezett esti piknikre, ahol lehetőségünk volt bowlingozni, illetve röplabdázni. Vacsoránk sült kolbász volt mustárral, melyet a lengyelek sütöttek számunkra a szabadban. Míg várakoztunk, hogy elkészüljön, lehetőségem volt megkérdezni tanáraink véleményét a kirándulásunkról. Az ők is azt mondták, hogy a lengyelek nagyon kedvesek, de se angolul, se franciául nem beszélnek igazán és ez nagyban nehezítette a programok megszervezését. Vacsora után megismerkedtem egy Asia nevű lánnyal, aki ugyan nem fogadott cserediákot, de kint volt velünk a pikniken.

Sokszor rácsodálkoztam, milyen vallásosak a lengyelek. Az buszút során rengeteg kápolnát, keresztet vagy Mária-szobrot láttam, és az épületekben (kivéve az iskolát) szinte mindenhol volt legalább egy pici kereszt, még a szobámban is a fogadócsaládomnál. Asia nyakában egy Szűz Máriát ábrázoló nyaklánc lógott, és keresztényekhez méltóan nagyon visszafogott és kedves volt. Érdeklődött magyar szavak és kifejezések iránt, szinte minden témáról tudtunk beszélgetni, az angol nyelvtudásunk nagyjából azonos szinten volt. Este tízkor kellett indulnunk haza.

Vasárnap korán reggel kellett kelnem, hiszen ezen a napon indultunk Krakkóba, ahova már a lengyel diákok nem tartottak velünk. A családom rengeteg ételt pakolt be számomra (egy liter vizet, három liter gyümölcslét, két almát, három szendvicset, hat péksütit, hat szelet nápolyit), és végig azon tűnődtem, vajon Katarzyna hogy lehet ilyen vékony, ha a lengyelek ennyit esznek...

Krakkó felé a táj nagyon szép volt, és a nap is sütött, azonban a korai kelés miatt sokan átaludták a buszutat. Miután megérkeztünk, mindenki szabadon körülnézhetett a városban. Rengeteg érdekességet láttam, fényképeztem, még egy borfesztiválra is elkeveredtem. Szinte minden plakáton II. János Pál pápa volt látható, nem véletlenül. Egy rendőrségi zenekar felvonulásának is tanúja voltam. 13:30-kor találkoztunk a főtéren, és együtt indultunk fel a Wawelbe. Sajnos az idő szűkössége miatt nem mentünk be a várba, de körülnéztünk az udvaron, illetve a székesegyházban is. Visszasétáltunk a buszhoz, és kezdetét vette az újabb, négy órás út Zakopanéba. Kis csapatunk igen elfáradt, így az út nagyrészt csöndben telt. Este hét körül érkeztünk, és elfoglaltuk szállásunkat a Zofii panzióban, megvacsoráztunk, majd elindultunk megnézni a sétálóutcát. Gyönyörű havas hegyekkel keretezett, békés kis település Zakopane, hangulatos faházakkal, modern épületekkel, igazán lenyűgöző volt a naplementében. Még egy fejjel lefelé felépített házat is láttunk. A szállásra visszaérve voltak, akik még biliárdoztak egyet, de a diákok többsége aludni tért.

Hétfőn hétkor volt ébresztő, és a reggeli elfogyasztása után indultunk Morskie Okohoz, egy tátrai tengerszemhez. Ismét a lélegzetelállító havas csúcsokkal teletűzdelt Tátra tárult szemünk elé. A hegyekben érezhetően hűvösebb volt a levegő, páran megbánták lenge öltözetüket (köztük én is). A tóhoz lovaskocsikkal utaztunk fel, és tanúi lehettünk a fenyőerdőkben a savas eső által okozott kárnak. Fent egy nagyjából két kilométeres séta után pillanthattuk meg a havas hegycsúcsokkal körülölelt tavat, melynek vize szinte átlátszó volt, teli kacsákkal és halakkal. Lefele menet volt, aki ismét a lovaskocsit választotta, azonban akadt olyan is, aki úgy döntött, sétálva teszi meg a kilenc és fél kilométeres utat. A mi lovaskocsink mellett három sportos kedvű fiú futott lefelé, miután beértük őket. Teljesítményükért a lányok vettek nekik valamit inni. A vidám hangulatú kirándulás után Auschwitz következett.

Auschwitz olyan hely, ami magáért beszél. Rengeteg könyvet olvastam már a koncentrációs táborokról, mégis élőben sokkal megrázóbb élmény volt, kezdve a két tonna levágott emberi hajcsomótól, a bőröndökön át, a 80 ezer pár cipőig. Kaptunk angol nyelvű idegenvezetést, és örömmel tapasztaltam, hogy mindenki a helyet megillető módon viselkedett. Sajnos igen kevés időt tölthettünk itt, hiszen az idő szorított, (nem tudtam rendesen végig olvasni a magyar áldozatok emlékére állított kiállítást a 18-as blokkban) de így is két-három órás volt az itt tartózkodásunk. A körbevezetés végére szemerkélni kezdett az eső, és ez megadta a kellő hangulatot. Auschwitz I. után ellátogattunk Birkenauba, ahol bepillantást nyerhettünk a fa-barakkokba tömörült táborlakók életkörülményeibe húsz perc erejéig. A kiállítás után megkérdeztem valakit, hogy mi a véleménye a látottakról, és azt a választ kaptam, hogy nem értett egy szót sem az angol idegenvezetésből...

Ismét egy négy órás buszút következett, vissza Tarobrzegbe. A városba érkezve sokan elmentek búcsú partizni, én azonban nem tartottam velük.

Kedden, vagyis az utolsó napon hatkor keltem. Reggeli után elbúcsúztam a családtól, és Ktarzynával együtt elmentünk az iskolába, részt venni az utolsó programon, a sportnapon. Sor került itt barátságos lengyel–magyar kosármérkőzésekre és röplabdameccsekre. A kifáradt diákok hideg vizet kaptak. Délben megebédeltünk a menzán, a (menü tejszínes zöldségleves és pierogi volt), majd elkészült az utolsó, közös kép is az iskola előtt. Nehezen váltunk el az itt szerzett barátainktól és az itt megszokott kényelmes életünktől, ám 1 órakor el kellett indulnunk.

A hazaút során felvettünk két lengyel stoppost, akik Budapestre akartak eljutni, nagyjából tizennyolc-tizenkilenc évesek lehettek, és igen meglepődtek, mikor pár hunfalvys lengyelül szólt hozzájuk. Az utazás vége felé már senki sem tudott egy helyben maradni, és 21:35-re a busz sikeresen megérkezett a Batthyány térre, a sofőrünk, Attila türelmes munkájának köszönhetően. Sok szülő már ott várt minket a megállóban. Az utazást követően mindenki felett Demoklész kardjaként lebegett a tudat: „holnap iskola...”

Én személy szerint nagyon élveztem ezt az utat, érdekes volt bepillantást nyerni egy másik európai kultúrába, mely hasonló, mint a miénk, ám mégsem egészen olyan. Szerintem a többiek nevében is bátran mondhatom, hogy rengeteg új tapasztalattal gazdagodtunk, és többek lettünk az út során, nem csak barátokkal, de talán új gondolatokkal is.

Jövő tanév szeptemberében jönnek hozzánk lengyel diáktársaink. Remélem, ugyanilyen eseménydús, és vidám hangulatú lesz az ő útjuk is, nem is beszélve a gondoskodásról és türelemről, melyet ránk fordítottak.

Bálint Ágnes, 11.a osztály