DOGVILLE
Egyesek szerint színház az egész világ, tehát ami a színpadon történik nem más, mint a valóság tükörképe. Ha ez tényleg igaz, akkor nem árt néha elgondolkodnunk, mélyen magunkba néznünk és feltennünk a kérdéseket, amik ott motoszkálnak nyughatatlanul az elménkben: bizonyos körülmények között képesek lennénk másképp cselekedni mint a többiek? Ellenszegülni mindennel és mindenkivel? Példát mutatni még akkor is, ha ez elidegenedéshez vezet?
Azoknak, akik legalább egyszer igennel feleltek, remek választás lehet Anger Zsolt lebilincselő darabja a Dogville. Bár a történet nem ismeretlen a közönség számára, hiszen 2003-ban már vászonra vitték a Lars von Trier dán író tollából származó remekművet, mégis a darabnak sikerült valami újat nyújtania, valamit, amivel az eredeti nem rendelkezik, és ez nem más, mint a magyar valóság.
Betekintést nyerhetünk egy társasház mindennapjaiba, az ott élő közösség állandósult nyomorúságos helyzetébe és észrevesszük, hogy titkon mosolyogva ülünk, mert nem mi vagyunk a lakók. Azonban a történet előrehaladtával elkezdünk reménykedni, hogy talán minden jobbra fordul, hogy az újonnan idekerült szereplő mindent megváltoztat, és egy pillanatig el is hisszük, hogy mindez lehetséges. Ekkor következik be a változás, amire nem mondható, hogy váratlan, hiszen jelei már megmutatkoztak, mégis a végkifejlet inkább megdöbbentő, mintsem sablonos.
A Dogville-t azoknak ajánlanám, akik kellemesen akarnak szórakozni, miközben nem félnek szembesülni a valósággal.
Pataki Nikolett
12. b
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése