Színházban jártunk

Madách Imre: Az ember tragédiája 


2010. október 28-án volt alkalmam ismét megcsodálni, immáron felnőtt fejjel, milyen is az, amikor nagy emberek kis bábukkal előadnak valamit. Ez a valami Az ember tragédiája volt, ami mellékesen idén is érettségi tétel, és nem utolsó sorban egy kultuszmű. Az előadás pontban 19:00-kor kezdődött. Először nem tudtam, mit várjak, hogyan is fognak kinézni azok a bizonyos óriásbábok, egyáltalán olyan lesz-e mint egy bábszínház gyermekek részére, ahol a valódi színészek elbújnak egy vászon mögé, s csak a bábjuk marad színen.

Be kell vallanom elnyerte a tetszésem az egész megoldás. Színházba is ritkán, bábszínházba pedig alig járok, de ez az előadás egyszerűen fantasztikus volt! Hihetetlen, hogy mit ki nem lehet hozni egy élettelen tárgyból úgy, hogy csak ruhája és haja van. A bábozók hitelesen adták elő a művet, és bár nem „vászon mögé elbújós” előadás volt, a fénytechnika, és a bábok mozgatása teljesen elvonta a figyelmem arról az apró tényről, hogy a főszereplők igazából nem is élnek. Teszárek Csaba és Kovács Judit, akik Ádámot és Évát keltették életre, nagyon otthonosan mozogtak ebben a közegben, látszott rajtuk a több évi tapasztalat, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy a bábok akár egy ujjukat is mozgatni tudták. A bábok és a színészek is át tudták adni a nézőknek, hogy kinek milyen érzelmei vannak abban a pillanatban.

Voltak nagyon vicces és tényleg elragadó jelentetek, pl. rögtön az első színben, amikor Lucifer megjelenik, majd Éva leszakítja az almát és ijedtségében visítva fut vissza az elefántok által ábrázolt Édenkertbe. Szerintem az szenzációs volt. Főleg azért, mert a néző ott ismerkedhetett meg igazán a bábozás mesterségével. Ahogyan Ádám ült az ormányhintán, támasztotta a fejét, vagy ahogyan Éva néha-néha hátralibbentette haját, egyszerűen lenyűgöző volt. Talán azért is, mert ha egy hétköznapi ember próbál bábozni, ezek a mozdulatok nem igen sikerülnek előszörre.

A másik két főszereplő - az Úr és Lucifer - viszont Ádámmal és Évával ellentétben nagyon is valóságos volt, bár egy-két szín erejéig ők is felvették a „maszkot”. Véleményem és a visszajelzések alapján is Lucifer volt a kedvenc szereplő. Ács Norbert, aki megszemélyesítette a gonoszt, mindenkit elbűvölt a tánctudásával s a hangjával. Ő tette a legmélyebb benyomást a nézőkre, talán figurájának gonoszsága, talán az, hogy többször volt emberi, mint báb alakban, játszhatott fontos szerepet. Beratin Gábor, aki az Urat személyesítette meg, különleges színjátékot nyújtott a nézőnek. Egyszerre volt félelmetes, barátságos, így nem lehetett eldönteni, hogy valójában haragudni kell-e vagy egyetérteni vele. Pont úgy, mint a könyvben. Szerintem ezt az érzést nagyon jól visszaadta. A főszereplőkön kívül azonban még tucatnyi színész, jelmeztervező munkája volt látható a színpadon. Nekem az összes színpadtechnikai dolog nagyon tetszett, talán az egyszerűségük fogott meg, az, hogy nem kellett 20 embernek mozgatni a bábukat, hanem elég volt három is, és ez is hatást keltett.

A zene az egyetlen, amit kifogásolnék. Az átmenetek zenéi nekem túlságosan vidámak voltak, arra voltak jók, hogy ne legyen annyira monoton az előadás. A legviccesebb dolog azonban az volt, amikor jött a „bábueltakarító”, és a darabjaira hullott színpadi hősöket egyszerűen lesöpörte a színpadról.

Ezen az estén igazán jól éreztem magam. Nem bántam meg, hogy eljöttem, és csak ajánlani tudom minden érettségi előtt álló diáknak, egyrészt jó kikapcsolódási lehetőség, és ismét gyereknek érezheti magát egy picit az ember, másrészt ez a színdarab a legfontosabb színeket tökéletesen ábrázolja, így pl. a falanszter színt is. A LEGO-bábuk alaposan befészkelték magukat a memóriánkba.

Koncseg Vivien

            13. Af